Pannon Front 29.
 

 

NÉHÁNY SZÓ AZ ULTRAJOBBOLDALISÁGRÓL

*

Újabb beszélgetés Dr. László Andrással

 


Virág László: Az Ön politikai-politológiai állásfoglalása hogyan illeszkedik az Ön által képviselt metafizikai tradicionalitás szemléleti keretei közé? Tudjuk, hogy ez hosszabb kifejtést igényel, mégis kérem, hogy néhány mondatban vázolja ezeket az elveket.

László András: A létszemléleti alapállásunk egyértelműen a metafizikai tradicionalitás princípiumain nyugszik. Ez az alapállás megköveteli, hogy a lét, az élet minden területére kiterjesztett szemléleti modalitásokat fejlesszen és bontakoztasson ki, és ezt mi is megtesszük politológiai és politikai vonatkozásban. Kiinduló pontunk minden esetben metapolitikai és az említett metafizikai tradicionalitás alapelvein nyugszik. Konkrétan megformált politikai állásfoglalásunkat hogy ultradextrokonzervatívnak nevezzük. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szélsőjobboldali radikalizmus és a szélsőjobboldali konzervativizmus szintézisét hajtjuk végre, olyan szintézisét, amely a puszta egyesítésen eleve és minden tekintetben túlnő. Ez ilyen értelemben egy új megfogalmazás, új politikai alapvetés, de lényegét tekintve éppen az ősi szemléletre mutat vissza és abból is vezeti le önmagát. Az ultradextrokonzervativitáshoz olyasmi tartozik hozzá, mint a monarchizmus, a helyes értelemben felfogott imperializmus, az arisztokratizmus, a feudalizmus, a szintén helyesen értelmezett legitimizmus és általános legitimitás-igenlés, a monarcho-legitimizmus. Magyar vonatkozásban ez tulajdonképpen megfelelne a Habsburg-Lothringen párti szukcesszionális monarcho-legitimizmusnak, azonban erről még külön néhány szót kellene ejteni.

Az ultradextrokonzervatív monarchizmus és arisztokratizmus egy centrális-axiális szemléletből indul ki, miszerint a társadalom alapja az állam, és az államnak – neve is erre mutat – egy centrum és egy tengely körül kell mozognia, tehát egy megállítottsági princípiumot kell hordoznia, megalapítottnak és megállítónak kell lennie minden mozgással, minden mozgásformával szemben. Ez a szemlélet egyébként közvetlenül a metafizikalitás tradicionális szemléletéből és a tradicionális államértelmezésből vezethető le. Tehát az állam lényege szerint egy centrum vagy egy tengely körül helyezkedik el, az állam az, ami a hozzá képest másodlagos társadalmat fenntartja és ilyen értelemben az állami-társadalmi rendet biztosítja. Az ideális államban – és ebből következően az ideális társadalomban is – mindennek a maga helyén kell lennie. Funkcionálnia kell, de a maga helyén, a maga funkcionális rendje szerint, azt semmilyen irányban túl- és át nem lépve. Ez tulajdonképpen az államra vonatkoztatható alapfelfogásunk lényege.

V. L.: Milyen szemléleti alapállásból lehet ezen elveket belátni és birtokba venni?

L. A.: A jelenkorban ezt csak kevesen képviselik, és ez voltaképpen érthető is. Ennek megértéséhez, felfogásához, átélő asszimilálásához olyan képességek szükségesek, amelyek a jelenkorban már igen-igen ritkák. Ez egy magasabb minőségű embert feltételez, és ennek a magasabb minőségű embernek a reprezentánsai a világon is, Európában is, Magyarországon is igen kevesen vannak, de ennek ellenére vannak, és ezek körében kíséreljük meg alapelveinket megértetni, átélően birtokba vétetni. Az attitűd ilyen értelemben mindig egy valóságos szellemi fensőbbséget feltételez, egy arisztokratikus, szinte hyper-arisztokratikus fensőbbséget, ami reális és szellemi, és ebből következően az egész állam- és társadalomszerkezetet mi – nyilvánvalóan – hierarchikusan gondoljuk el. Ennek a hierarchikusan rendezett struktúrának a konkrét megvalósíthatósága a jelenkorban meglehetősen valószínűtlen. Ezzel teljesen tisztában vagyunk, semmiféle naivitás nem vethető a szemünkre. Tudjuk, hogy milyen lehetőségek vannak, ezeket pontosan ismerjük, sokkal inkább, mint ellenségeink. Ennek ellenére az ez irányban kifejtett erőfeszítéseink gyakorlásában nem fogunk lankadni, és minden erővel ennek a megvalósítására, mondhatni győzedelmes megvalósítására törekszünk, függetlenül attól, hogy ez végül milyen eredményeket fog maga után vonni. Mi megtesszük azt, amit elvileg meg kell tennünk.

V. L.: Miben különbözik ez a szemlélet a szokásos szélsőjobboldali nézetektől?

L. A.: A szokásos és általános, legszélsőségesebben szélsőjobboldali nézetek, felfogások, világnézeti mozgásformák természetes szövetségeseink. Szövetségeseinket tulajdonképpen szinte kizárólag ebben az irányban kereshetjük. Ugyanekkor azonban mi elkülönítjük magunkat ezen irányzatoktól, elsősorban azért, mert ezek plebeio-populisztikus beállítottságúak, a nacionalizmusnak egy olyan nivelláló formáját teszik magukévá, amellyel semmilyen körülmények között nem érthetünk teljesen egyet, de még a részleges egyetértés lehetőségei is igen sokszor vitatottak. Miután ezek az irányzatok épp úgy liberalizmus-ellenesek és kommunizmus-ellenesek, mint ahogyan a mi nézeteink, ezért lehet és kell a szövetségeseinket bennük megtalálni. Ugyanekkor az ideológiai összekeveredés fel sem merülhet. A mi szemléletünk alapvetően az abszolút monarchizmus és az arisztokratikus és feudális monarchizmus szintézisén alapul, tehát hierarchikus, anti-populisztikus, még inkább anti-plebeius és végletesen anti-vulgáris. Tehát a vulgusszal, a plebsszel, a populusszal sem tudunk egyetérteni és azonosulni.

V.L.: Az államformára vonatkozó alapelvek hogyan érvényesülnek Magyarország esetében?

L. A.: Magyarország de more et veritate regnum apostolicum – apostoli királyság. Magyarország de iure principialiter regnum apostolicum – apostoli királyság. Magyarország de iure factualiter interregnum. Magyarország de facto egy olyan állam, amelyben „usurpatio illegitima”, tehát törvénytelen bitorlás áll fenn. Az interregnum azt jelenti, hogy országlásközi állapot. Az usurpatio illegitima pedig, mint mondtam, törvénytelen bitorlás. Tehát ez az, ami fennáll. Ha ennek a jogi hátterét nézzük, akkor az interregnumhoz jutunk el. Ha a valóságos, principiális, igazi alapelvek síkjára tekintünk, akkor Magyarország ma is apostoli királyság, hiszen semmiféle olyan törvényes erő nem lépett fel, amely ezt megszüntethette volna, sőt ilyen törvényes erő nincs is.

1945 óta az ország határain belül nincs működő államiság. Ezt meg kell érteni. 1945-ben Magyarország egy ellenséges megszállás alá, méghozzá igen alpári és bestiális ellenséges megszállás alá került. Ez megbénította azt, hogy az országban a törvényes erők akár csak szavukat hallathassák. Azok az úgynevezett nemzetgyűlések, országgyűlések és kormányok, amelyek azóta létrejöttek, nem tekinthetők sem nemzetgyűléseknek, sem országgyűléseknek, sem az államfői hatalom gyakorlóinak, sem kormányoknak. Ez egyébként fennállt 1990-ig és fennáll azóta is, hiszen mikor itt az úgynevezett rendszerváltozás végbement, a megváltozott rendszer hatalmi apparátusa önmagát az előző kommunista „rendszer” utódaként fogta fel és deklarálta magát. Tehát tulajdonképpen ez a bitorlás 1945 óta tart és mindaddig tartani fog, amíg nem szakítja el magát valamilyen hatalmi szervezet a jogutódlástól. Magyarországon tulajdonképpen jelenleg – és nem túlsarkítottan fogalmazva – nincs olyasmi, hogy állam, nincs működő magyar állam az ország határain belül. Az elvek fennállnak és maradandóak, de az „államiság”, hiszen az egy életet és faktualitást is jelentene, az mint állam nem áll fenn. Vannak szervek, van posta, van vasút, van rendőrség, van ez meg az, amely különböző módon valamit kifejt, de ezt a szó szigorú értelmében államnak nem lehet tekinteni, és nem is vagyunk hajlandóak annak tekinteni.

V. L.: A legitimitás elvei Magyarország vonatkozásában hogyan vezethetők le, mi a tulajdonképpeni szituáció a királlyal és a királysággal kapcsolatban?

L. A.: Magyarország apostoli királyság, és ez működően fennállt 1945-ig és tiszta, egyértelmű formájában 1918 végéig. Ezt követően kettős legitimitás jött létre. Tehát egyik oldalról ott volt IV. Károly király, másik oldalról Horthy Miklós kormányzó – aki legitim kormányzó volt –, és ezt a Habsburg-Lothringen-párti legitimizmus sem vonta kétségbe soha, csak azt mondta, hogy a király legitimitása erősebb. Tehát Magyarországon volt egy kormányzó és egy király. Amikor IV. Károly király meghalt, akkor fia – osztrák császárként I., magyar királyként II. Ottó – lett Magyarország örökös királya. Akkor a kettős legitimitás folytatódott. Természetesen Horthy legitimitása átment Szálasi legitimitásába, és ez a legitimitási vonal faktuálisan Magyarország megszállásával, jogilag Szálasi Ferenc meggyilkolásával megszűnt. A másik legitimitási vonal –  tehát II. Ottó legitimitása – azonban fennáll. II. Ottó 1962-ben lemondott az osztrák trón igényéről, magyar trónigényéről azonban nem mondott le, és arról sem, hogy ő legyen a dinasztia feje és az Aranygyapjas Lovagrend nagymestere. Tehát nem mondott le a magyar királyi trón igényéről. Ezt ő maga is hangsúlyozta, ugyanekkor azonban elismerte a Magyar Népköztársaságot, és a legegyértelműbben elismerte a Magyar Köztársaságot is. Tehát Magyarországot nem tartja királyságnak, és bár nem mondott le királyi trónigényéről, nem tartja magát magyar királynak. Ezáltal egy sajátos közjogi anomália lépett fel, ami tulajdonképpen ezt a kérdést kezelhetetlenné teszi. Bár mi a Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmus elkötelezett hívei vagyunk, valószínűtlennek tartjuk, hogy ez a jelenlegi, II. Ottó–V. Károly vonal egy életképes monarcho-legitimisztikus megoldás lenne. Mi úgy véljük, hogy mindaddig, amíg a Habsburg-Lothringen dinasztiának nincs olyan tagja, aki a Magyar Apostoli Királyságot teljes egyértelműséggel és szukcesszionális legitimisztikus alapon fogja fel, ez a kérdés latenciába merül. Úgy véljük, hogy amíg ez nem oldódik meg teljes egyértelműséggel, addig Magyarországon normális körülmények között vagy egy uralkodó kormányzónak, vagy ennek megfelelő méltóságnak kellene átvennie és magánál tartania a hatalmat. Mert jelenleg a közjogi anomália szélsőségesen nagy.

V. L.: A metafizikai tradicionalitás egyik alapvető tézise a létben végbemenő tudati involúció, amely a külső világban állami, társadalmi szinten is megnyilvánul. Az eredeti egészséges állami struktúrát aláásó erők bizonyos ágenseken keresztül nyilvánulnak meg. Mik ezek az ágensek, mi az összeesküvés-elmélet lényege, és mi a tulajdonképpeni mechanizmusa?

L. A.: A metafizikai tradicionalitás alapelvei szerint egy határozott involucionisztikus-disszolucionális szemléletet kell magunkévá tennünk, és mindaz ami a világban megmutatkozik ezt igazolja, ezt erősíti, ezt húzza alá. Ez természetesen a politikai-társadalmi struktúrák leromlásával kapcsolatban is élesen megfigyelhető. A Kali Yuga-nak vannak – mondhatjuk így – spontán generáló erői, és vannak olyan erők, amelyek e generáló erők munkájához kollaboratíve csatlakoznak és ezt erősítik, fokozzák. Ez szintén megmutatkozik. Kétségtelen, hogy a konspiráció-elméletet is el lehet túlozni, és az ilyen eltúlzásoktól tartsuk magunkat távol, de ez a konspiráció valamilyen módon egyértelműen fennáll. Itt – egy hatalmasabb erőegyüttesen belül – kétféle erő összekapcsolódásáról beszélhetünk. Ezt a hatalmasabb erőegyüttest a törekvés értelmében szkotazmokratizmusnak nevezzük, mely a sötétség uralmának igenlése, megerősítése és érvényre juttatása. Tehát a szkotazmokratizmuson belül – és nem kizárólagosan – két erő fonódik össze. Az egyik az úgynevezett latomokratisztikus erő, ez a szabadkőművesség törekvéseivel kapcsolatos. A másik a judeokratizmus, ez a világzsidóság hatalmi, uralmi törekvéseivel, azok igenlésével függ össze, és a legegyértelműbben megfigyelhető a latomokratizmus és judeokratizmus összefonódása. A latomokratizmus és judeokratizmus összefonódása nem fedi le azt, amit szkotazmokratizmusnak nevezünk, ugyanis az tágabb ennél. Mindenesetre ezen belül rendkívül jelentős, olyan jelentőségű, amihez hasonlítható politikai erő jelenleg egyáltalán fel sem merülhet. Ennek szintén vannak spontán megnyilatkozási formái, és vannak konspiracionálisan megnyilatkozó formái. A konspiráció valószínűleg egy zsidó-szabadkőműves világuralomra, esetleg valamilyen világköztársaságra, vagy ezen keresztül egy világot uraló ellen-monarchia megteremtésére irányul. Tehát ezt erőteljesen fel lehet tételezni, és bár nem bizonyítható, a legélesebben, legegyértelműbben és legplasztikusabban megmutatkozik. A világban bárki ha körülnéz, ezt tapasztalhatja. Tulajdonképpen ezek az erők hozták létre a Szovjetuniót, és valamilyen megfontolás alapján ezek az erők bontották le rövid úton. Amire egy Szovjetunió megsemmisítésére irányuló világháború egyáltalán nem volt elegendő, bizonyos benső határozatok tökéletesen elegendők voltak.

V. L.: Ezzel kapcsolatban megkérdezném még, hogy ezeknek az erőknek mely szintjein tételezhető fel a jóhiszeműség és honnan eredeztethető a tudatos bomlasztás és lerontás szándéka?

L. A.: Tulajdonképpen egyáltalán nem könnyű kérdés, hogy hol vonhatók meg a jóhiszeműség és jó szándékúság határai. Lehetséges, hogy amit a sötét, bomlasztó erők véghezvisznek, az valamilyen értelemben „jó szándékú”. Ugyanis a baloldaliság – meggyőződésem szerint – egy degeneráltságból következik. A baloldaliság nem a jó- vagy a rossz szándékúság produktuma, hanem egy degeneráltság produktuma. Ugyanis vannak olyan emberek, akik a hierarchia lebontásában, feldúlásában, megfordításában, kifordításában és összezavarásában valami pozitívumot látnak. Ez tulajdonképpen egy beteg tudatnak a kifejeződése. Ezek nem jó vagy rossz szándékú emberek, hanem valójában degeneráltak. Aki baloldali, az degenerált. Ezen belül vannak természetesen gonoszak, aljasak, kegyetlenek, meg kevésbé aljasak, meg szelídek és mindenfélék, de mindez alapjában véve a degeneráltság következménye.

V. L.: Milyen vonulatok határozhatók meg a jelenlegi magyar politikai életben, melyek a meghatározó erők, valamint Magyarországgal kapcsolatban mik a célkitűzéseik és módszereik?

L. A.: Magyarországon az úgynevezett választásokon induló pártok között 1990 óta egyetlen jobboldali párt sem volt található. Nemcsak radikálisan, szélsőségesen jobboldali nem, de egyáltalán olyan sem, ami a legvisszafogottabban jobboldalinak nevezhető. Minden magyarországi párt baloldali, és ebben vannak különböző mértékbeli különbségek. Magyarországon tényleg van egy radikális szélsőjobboldal, ez azonban pillanatnyilag egyfelől extra-marginális helyzetben van, másfelől pedig ezek egy részét sajnos rendkívül alacsony szellemi színvonal jellemzi. Pontosan olyan alacsony színvonal, amelynek meglétét a baloldal állandóan hangsúlyozza a szélsőjobboldallal szemben, és ezeknek a reprezentánsai ezt – teljesen jóhiszeműen – igen gyakran kiszolgálják. Tehát van szélsőjobboldal, extra-marginális helyzetben, és ezt nem kizárólag, de többségileg alacsony színvonalon képviselik. És ezen kívül vagyunk mi, akik a keveseknél is sokkal kevesebben vagyunk, akik az extra-marginalitás legszélén helyezkedünk el – a külső rátekintés szempontjából –, princípiumaink szerint viszont úgy véljük, hogy pontosan mi képezzük azt a circumcentralitást, ami hiányzik. Ismétlem, a pártok, az úgynevezett választásokon induló pártok, főként azok, amelyek eredményesek – bár ezek között is határozott különbséget állapíthatunk meg – baloldali pártok. Bár nyilván óriási különbség van egyfelől a MIÉP vagy az SZDSZ, illetve másfelől a MIÉP és az MSZP között. Ez nem közömbös, de az átütő és egyértelmű jobboldaliságot, jobboldali radikalitást nem képviselik. A posszibilisnak tekinthető párt sem. Úgy hisszük, hogy nem is képviselheti, és rögtön kiszorítanák a mozgástérből, ha ilyen irányba mozdulna.

Minden jel arra mutat, hogy az MSZP és az SZDSZ mögött egy különösen elvadult szabadkőműves formáció áll, ami a Grand Orient-nak felel meg, és ez tulajdonképpen a szabadkőművesség mondhatni legbaloldalibb és legelvetemültebb irányzatát jelenti. Az egyéb pártok, így a FIDESZ hátterében a jelek szerint elsősorban egy mérsékeltebb, Franciaországon keresztül közvetített angol irányzat áll. Bármennyire mérsékeltebb is ez, a két irányzat között, minden ellentét dacára, szükség esetén szövetség jön létre. A FIDESZ-nek egyébként is van egy olyan vonása, amely erősen emlékeztet a trójai faló effektusra, vagyis tulajdonképpen egy „jobboldali” politikának a megjátszása révén erőteljesen baloldali erőket csempész be az ország életébe. A FIDESZ, bármennyire elviselhetőbb az MSZP-nél és az SZDSZ-nél, tulajdonképpen egy veszélyes baloldali párt, amellyel mi soha, semmilyen körülmények között egyet nem érthetünk.

V. L.: Az ultradextrokonzervativitásnak mi az álláspontja a nacionalitással, a magyarság és a nemzethűség kérdésével kapcsolatban?

L. A.: Itt helyes, ha a nacionalizmusnak két formáját különböztetjük meg. Az általános és nivellacionális nacionalizmust, melynek az az alapelve, hogy a nemzethez tartozás minden különbözőséget meghalad és tulajdonképpen elegendő is. Ezt a nacionalizmust mi a lehető és elgondolható legélesebben elutasítjuk. Ha a nacionalizmus antinivellacionális, tehát a különbségek fenntartásába visz bele még egy elemet, ebben az esetben a nacionalizmust elfogadhatjuk. Ha a nacionalizmus egyébként hierarchikus állami-társadalmi tagozódást fogad el, akkor benne megjelenik még egy különbözőség, a magyarsághoz tartozás különbözősége, és ez tulajdonképpen a differenciáció finom rendjét árnyalja, fokozza és fejleszti. Ilyen, és kimondottan ilyen értelemben a magyarság, a nemzethűség, a nacionalizmus pozitív fogalmak. Ha a nemzetet és a nemzethez való hűséget az állami-társadalmi tagoltság ellenében használják fel, ha megelégednek a nemzethez való tartozás puszta tényével, akkor az ilyesfajta nacionalizmust, az ilyesfajta rosszul értelmezett nemzethűséget és rosszul értelmezett magyarság-tudatot elvetjük és elutasítjuk.

V. L.: A baloldali vonulatok, illetve az általános nívó a metafizikai tradicionalitás politikai álláspontját úgymond „valóságtól elrugaszkodottnak” tartja. Hogyan értékeli ezt, és milyen értelemben lehet mondani, hogy voltaképpen a baloldal törekvései utópisztikusak?

L. A.: A baloldal állásfoglalásait, egy pragmatikus, igen gyakran bensőleg hypo-pragmatikus szemlélet jellemzi. Ebből a szemléletből nézve nyilvánvaló, hogy az ultradextro-konzervatív álláspont nem felel meg a jelenlegi gyakorlatnak. Ennek a gyakorlatnak nem is kíván megfelelni, a legcsekélyebb mértékben sem. E tekintetben bizonyos mértékig igaza van ennek a felfogásnak, másfelől azonban mi pontosan felhívtuk a figyelmet, hogy naivitásról és a valóságtól való elrugaszkodottságról szó sincs. Mi teljesen tisztában vagyunk a valósággal, az úgynevezett külső realitással, a pragmatikumok értelmében fennálló valósággal és minden valóságvonatkozással. Tudjuk, hogy milyenek a lehetőségek, az ellenségeink úgy vélik, hogy ezek a lehetőségek a nullát közelítik, mi azt mondjuk, hogy még közelebb vannak a nullához. Ennek ellenére egy pillanatra sem adjuk fel azt, hogy ezekért küzdjünk. Ez olyan benső átalakulások lehetősége, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet elmulasztani, és felhagyni ezekkel bűn lenne. Ismerjük a lehetőségeinket, tudjuk a lehetőségeinket. A baloldal azért utópisztikus, mert olyan erőket kíván hatalomra juttatni, amely erők végül magát a baloldalt is meg fogják semmisíteni. Tehát a baloldal úgynevezett kánaánja sohasem fog bekövetkezni, és nem is következhet be, hiszen amerre a baloldal tart, az a bomlasztás, pusztulás, rombolás, leromlás, megsemmisülés. Ebben maga a baloldal is fel fog őrlődni. Tehát a baloldal álláspontja a legrosszabb értelemben vett utópia.

V. L.: Hogyan határozná meg a liberalizmus és a bolsevizmus egymáshoz viszonyított helyzetét?

L. A.: A liberalizmus és a bolsevisztiko-kommunizmus látszólag a lehető legélesebben szemben állnak egymással. Ez a szembenállás azonban nemcsak hogy feloldható, hanem a legrosszabb értelemben fel is oldódik; főképp akkor mutatkozik meg ennek a szembenállásnak az álságos természete, amikor valamilyen tényleges ellenséggel szembesülnek. Ez a II. világháború idején határozottan megmutatkozott. Tehát a kommunizmus és liberalizmus – bár ellentétesek egymással – valahol összetartoznak eredetükben is, és kimutathatóan összetartoznak céljukban is. Ugyanis a kommunizmus végső célja – akár így fogalmazzák meg, akár nem – egy status anarchisticus (anarchisztikus) állapot. A liberalizmus legfőbb célja pedig – akár így fogalmazzák meg, akár nem – szintén ez. Hiszen az anarchizmus azért támadja a kommunizmust, mert nem eléggé kommunisztikus, és azért támadja a liberalizmust, mert nem eléggé liberalisztikus. Voltaképpen a liberalizmus és a kommunizmus véglegesítetten a status anarchisticus felé mutat és az anarchizmust igenli; még nem kimondottan, de közel kimondottan. Ez mutatja, hogy összetartoznak céljukban, és ebből következtetni lehet, hogy eredetükben is. Bármennyire is eltávolodnak egymástól menet közben, az együttműködés végszükség esetén mindig megállapíthatóan meg is jelenik, meg is valósul. A liberalizmust mi egy végletesen veszélyes ellenségnek tekintjük, akárcsak a kommunizmust. A kommunizmus nyilvánvalóan durvább és elviselhetetlenebb, a liberalizmus bűnei más természetűek. Bármikor az is elviselhetetlenné tud válni, mert a liberalizmus egyáltalán nem idegenkedik a terrorisztikus fellépéstől, ha éppen azt kívánja meg az érdeke. Tehát a legnagyobb elvetemültségek is bármikor megjelenhetnek a liberalizmus keretein belül, de kétségtelen, hogy az állandó gyakorlat folyamán a kommunizmusnál eddig még nem találtak fel démonibb és pusztítóbb irányzatot. Minden jobboldaliság, kiváltképpen az ultradextrokonzervatív állásfoglalás, a legélesebben fellép mindkettő ellen. De fellép egy harmadik lehetőséggel, a nemzeti bolsevizmussal szemben is, ami egyébként már létezett Németországban az I. világháború után. Ennek újjáéledései, a rot-braun, a vörös-barna törekvések. Ezek szintén nagyon veszélyesek, ugyanis míg általában a nemzetiszocializmussal – amely mindig jobb, mint az elnevezése – együtt tudunk működni, a rot-braun irányzatokkal nem tudunk együttműködni, és azt nem is vagyunk hajlandók megkísérelni. Ezeket mi ellenségeinknek tekintjük. E jelenség nagyon alkalmas arra, hogy a képet és a tisztánlátás lehetőségét teljesen összezavarja, hiszen ne feledjük el, hogy az szkotazmokratizmusnak, és ezen belül a judeokratizmus és latomokratizmus összefonódásának az az egyik célja, hogy az embereknek semmiféle politikai világnézete ne legyen. Ha ugyanis semmilyen politikai világnézete nincs az embereknek, ez az emberiség korlátlanul manipulálhatóvá válik. A manipulálhatóság már ma is nagy, és gondoljuk el, hogy az olyan tisztázatlan összefüggéseket, mint például egy liberalizmus, egy kommunizmus és egy rot-braun irányzat összefonódása, már senki, semmilyen értelemben nem látna át. Ez nagyon alkalmas arra, hogy azután végleg kioltsa a politikai elkötelezettségeket, és így az embereket kizárólag a leglaposabb napi pragmatizmus alapján lehessen manipulálni.

V. L.: A paneurópa-törekvésekkel kapcsolatban manapság a legáltalánosabb és leghétköznapibb jobboldal körei, de még a szélsőjobboldal körei sem mutatnak tiszta állásfoglalást. Mi az ultrajobboldaliság viszonya e problémához?

L. A.: A paneuropizmus és paneuropeizmus elvileg kétféle lehet. Lehetne egy nagyon magas fokú pozitívum is – amennyiben egy német-római birodalomhoz hasonló imperiális struktúrát kívánnának helyreállítani –, és ha a paneuropizmus erre irányulna, akkor mi a legelkötelezettebb hívei lennénk. A legtöbb jel azonban arra mutat, hogy erről szó sincs. Az egész tulajdonképpen egy szociál-demokratisztikus és liberál-demokratisztikus összefonódáson alapuló Európa megteremtésére irányul. Ez a nacionalizmust – ebben az esetben a pozitív nacionalizmust éppúgy, mint a negatív nacionalizmust – támadja és aláássa. A negatív nacionalizmusért nem kár, de a pozitív nacionalizmusért igen. Ugyanekkor ezekbe a paneurópai törekvésekbe – és nagyon sokszor az anti-paneurópai törekvésekbe is – a judeokratizmus és a latomokratizmus összefonódásai erőteljesen belehatolnak, azt erőteljesen manipulálják, működtetik, bontakoztatják, és értékeit illetően lerontják ennek a mozgalomnak a lehetőségeit. A paneurópeizmus, ahogyan ma felvetődik, úgy nem fogadható el. Most felvetődik az a kérdés, hogy egy paneurópai államszövetséggel kapcsolatban mi az álláspontunk. Természetesen ezt sem helyeselhetjük, de egyetlen pozitív vonását meg kell állapítanunk – egy lehetőséget. Ha egy jobboldali transzformáció –  aminek a valószínűsége csekély – Európában létrejönne, méghozzá egy paneurópai államszövetségen belül, ezt nem lehetne egyszerű külső eszközökkel megfékezni. Egy paneurópai államszövetség szuperhatalom lenne. Nem lehetne blokádokkal és fenyegetésekkel térdre kényszeríteni. Tehát egy jobboldali átállás csak ilyen keretek között mehet végbe, vagy egy világháborút követő politikai vákuum esetén. Ebből a szempontból – ezt a csekély lehetőséget figyelembe véve – meg tudjuk ragadni azt, ami – szintén a lehetőségek szintjén – Paneurópában pozitívum. Ha ettől eltekintünk, akkor Paneurópa sokkal inkább a negatívumok oldalán könyvelhető el, és helye ott definiálható.

V. L.: Mi a véleménye az antiszemitizmusról?

L. A.: Az antiszemitizmussal, pontosabban az antijudaizmussal kapcsolatban az ultradextrokonzervativitás határozott álláspontot foglal el. Először is a vulgáris antiszemitizmust, vagy antijudaizmust elutasítjuk – ezzel semmiféle szolidaritást nem vállalunk. Ha az antijudaizmuson azt értjük, ami a zsidóság üldözését jelenti, akkor természetesen az antijudaizmus nem fogadható el. A mi antijudaizmusunk voltaképpen nem is antijudaizmus, hanem antijudeokratizmus. Ez azt jelenti, hogy a zsidóság uralmi törekvéseivel – világuralmi és részleturalmi törekvéseivel – a leghatározottabban szemben állunk. Ezt tulajdonképpen antitradicionális offenzívának fogjuk fel a világ ellen, főleg a világ szellemi – benső meghatározó – erői ellen, és ez ellen minden körülmények között – természetesen koordinált módon – küzdeni akarunk. Hasonló az álláspontunk, mint a szabadkőművességgel kapcsolatban. Nem vagyunk vulgárisan szabadkőműves-ellenesek, de a szabadkőművesség uralmi törekvéseivel határozottan szembefordulunk, és még határozottabban szembefordulunk a zsidó és szabadkőműves uralmi törekvések egybefonódásával. Ezeknek semmiféle engedményt nem vagyunk hajlandók adni. Nem embereket, nem személyeket, még csak nem is kollektívumokat akarunk támadni. Mi törekvésekkel törekvéseket akarunk szembeállítani. És az anti-latomokratizmus és antijudeokratizmus ilyen értelemben hozzátartozik az ultradextrokonzervativitáshoz.

V. L.: Hogyan körvonalazná a célkitűzéseit?

L. A.: A célunkban, mindaz, ami a tradicionális világhoz tartozik, benne foglaltatik. Elvi célunk ennek a helyreállítása. Konkrét célunk az, hogy ebből mindazt megtegyük, ami megtehető, mintegy önmagunkon túlemelkedően és túlterjeszkedően. Ez valószínűeg, in concreto nem terjedhet túl az ideológiai tisztázásokon. Elsőrendű feladatunk, hogy a történelemszemléletet, a politológiai és politikai világképet tiszta elvekre vezessük vissza, a homályokat, a kétértelműségeket, következetlenségeket, koherencia nélküliségeket kiküszöböljük. Tehát azt akarjuk, hogy akik hozzánk csatlakoznak, azok eleve magas szellemiségű, a metafizikai tradicionalitás elveiben járatos, azokat átélően magukévá tevő, metapolitikai indíttatású, politológiát ismerő, és ebből helyes politikai konzekvenciákat levonó emberek legyenek. Mi azt akarjuk, hogy egy magas fokú tudatosság jellemezze a helyes állásfoglalást. Ez az, amire egészen konkrétan törekedhetünk.

A hűtlenségek mindig belső defektusokból következnek. Ha embereket veszünk alapul, akik hűtlenekké váltak ezekhez az elvekhez, azoknál életük egészében megfigyelhető, hogy egy defektus minden tekintetben fennáll. Meggyőződésünk, hogy a szellemi, metafizikai törekvéseket – amelyek különben minden politikai törekvést meghaladnak – körül kell hogy vegye politikai törekvés is, ahol egy ember önmagát meghatározza. Mert meghatározza otthon, a lakásában, az utcán, a világban, az államban, a társadalomban, meditációiban, hogy mindenütt egyirányú mozgást végezzen, vagy a mozgásoknak egy olyan konvertáltatását, ami tulajdonképpen spirituális értelemben is elengedhetetlen. Ha valaki kint, az állami, társadalmi szférában működik, akkor ő egy homo politicus, és akkor ezen elvek szerint kell élnie és működnie. Ha elmélyült, ha homo contemplativus, nyilvánvalóan ettől nem idegen, ám egészen más feltételek között kell törekednie.
 

Virág László