Ma az emberek már nem képesek tapsolni, csak huhogni. A taps a legtökéletesebben és legőszintébben tükrözi egy embercsoport reakcióját: örömét, fájdalmát, hiányérzetét, cinikusságát, még hazugságát is. Akár a legőszintébben hazudik. Színésznek, előadóművésznek kifinomult hallása alakult ki, hogy a tapsból azonnal visszahallja produktumának sikerét-kudarcát. Taps és taps, siker és siker, bukás és bukás között tud különbséget tenni. Más a premier, a főpróba, a délelőtti matiné, a tízedik előadás tapsa, és más egy 1956. október 23-ai esti taps, mikor már behallatszanak a Rádió előtti puskaropogások. De más a Nemzeti Színház legyilkolása előtti utolsó előadás tapsa is.

Mindennek már vége. Vége az elhangzott mű kicsengése és az első bátortalanul összeverődő tenyér közötti katartikus csendnek, mikor a zenemű utolsó akkordja kiárad az ég felé, de még visszaverődik a falakról, egyik oldalról a másik oldalra hömpölyög, s a néző lélegzetvisszafojtva, de lélekkiáradással, és -tükrözéssel várja a teljes némaságot, hogy a következő tizedmásodpercben végre átadja magát a felszabadulásnak, az örömnek, tombolásnak, ujjongásnak, amit természetesen arisztokratikusan és elegánsan kezeinek összeérintésein keresztül fejez ki. Nem a lábán, nem a torkán s nem is az öklén, hanem az ujjbegyek és párnácskák apró idegvégződésein keresztül.

Az érintés tudniillik egy metafizikai csók. A taps a hallgató lélegzetének terjedése a hullámzó éterbe az előadó felé. Távoli csókját a kiválasztott hölgyünk is a felfordított tenyeréről leheli felénk. A kéz halál. Latinovits-Szindbád halálakor az orgonáló asszony megakadt ujjacskáit a hős közeli kezének lélegzése váltja fel: a tenyér még mozog, lassan kinyílik és összecsukódik, mint egy haldokló szív.

Zeusz megszületése után – hogy Kronosz ne hallja meg a sírását – az Ida-hegyi manók kardjukkal pajzsaikat ütötték-verték, és éktelen óbégatásba és kiáltozásba kezdtek. A gyermek ösztönlélegzését, sírását hangerejükkel álcázták. Kronosz tudta, hogy fia életére tör, de csak egy pólyába csavart követ kapott csecsemőként. Korunk – hogy finoman fogalmazzunk – liberomobja, akik koruknál fogva még nem csápolhattak ’46-ban a Zeneakadémián (nem úgy, mint egyes mai sztárújságírók), nem engednek megszületni egy-egy műalkotást, hanem mint egyszeri csőcselék-manók, előadókká emancipálódnak-züllenek. Hamisan üvöltve – itt a demokrácia – végigdanolják az előadó zenéjét. Ez esetben persze műalkotásról szó sincs, senki nem hall semmit, nem is kell nagyon előadni bármit. Sőt, a leginkább zenélni nem tudók kifejezetten biztatják közönségüket (csőségüket): rajta, tapsoljatok, ordítsatok, így nem kell túlzottan szinkronban tátognom a playbackre. Ti is csövesek vagytok, mi is csövesek vagyunk. A színpadon tehát – az előadói pulpituson, a művészet szent oltárán (ahol valaha még Bajor Gizi bevonulásának ruhasuhogásait hallgattuk) – halálnémaság és néma haltátogás. (A hangszóróhegyeket a színpad két oldalára építik.) Minél nagyobb az elektronikus decibel, annál ordenárébb a reakció. Ha ti így, akkor mi is így – a diszkrimináció nélküli jogegyenlőség és testvériség nevében. Előadó és közönség között végre nincs hierarchia. Akár felugorhatok a színpadra. Színpad már nem is kell. A modern színházcsinálók ma szeretnek elvegyülni a közönségben, hogy – mint mondják – feloldódjon közöttük a feszültség. Már nem kell drámai feszültség, együtt ugrándozunk a középen kialakított hatalmas kloákában. (Idézzük magunk elé az öltönyben-nyakkendőben fetrengő, szerencsétlen hitgyülisek orgazmus-csápolásait.)

De menjünk tovább: 2000. esztendőnk furfangos egy tűnő árny. Már nem elég nekik a Nagy Közösülési Gruppentrutymó, őskibucukban még mindig magányosnak érzik magukat: vannak még kis hazánkban olyan elvetemült szélsőjobboldaliak, akik a színpadi hős intim szavait drámai feszültségben szeretik (valaha) hallgatni: Holnap és holnap és holnap: tipegve / Vánszorog létünk a kimért idő / Végső szótagjáig... (E sorokat egy mai színész el tudná-e mondani az eredeti Shakespeare-i–Szabó Lőrinc-i dikcióban?) Megirigyelhették a Szent Jobb meghitten csendes körmenetét, kitalálták hát – no nem a saját nem létező agyukból – a mobil kamionszínpadot, és A fekália közös!-bömböléssel végigürítették a fél várost. Ha mi nem megyünk a tömeglatrinára, kiárasztják azt nekünk. Másnap Budapest kutyái féltékenységükben (és félelmükben, hogy itt trónbitorlás készül) dupla tonnát termeltek.

Tovább: Ne gyilkolásszuk annyit szegény globalista Melindát! Bánk egy nyilas keretlegény, aki két romaaktivista kardélre hányása közben nem tiszteli a hányingert kerülgető leszbi-paca-dö áriáit: giccses zenéjével nem átallja megzavarni a másság-amazonokat, és alattomosan átkornyikál a klezmer-színpadra: Hazám, hazám...

A magány fokozódik: a főváros kicsinek bizonyult. Anarcho-baloldali globális internetezők Prágában gyülekeznek, és megtámadják – kiket is? –, hát önmagukat. Önmaguk ellen tüntetnek, verekednek, rombolnak, és két macskakő elhajítása között Coca Colával oltják szomjukat. Internacionalisták a kozmopoliták ellen. Tanultak elődeiktől: ha elfogy az ellenség, gyilkold saját fajtádat. (Soros a tű fokába szorulva álcából önleleplező könyvet jelentet meg, a kommunisták nagygyűléseiken önmagukat tapsikolják. Ego, ego, ego.) Megvalósult a globális egoszínház, milliárdos tévéközönséggel. A leheletfinom taps püfölésbe, rendőrkordon-dobálásba, gyilkolásba torkollik. A kéz a legpraktikusabb gyilkos szerszám.

J. P. P.