Iorga úr, a volt professzorom,
az elmúlt napokban beszédet mondott a rádióban.
A volt professzorom. Inkább a lelkemhez állt közel
– miért ne ismerném be? – abban a nem is annyira távoli
időben, amikor még a diákjának éreztem
magam. Mert akkoriban útmutatóm volt. Ma viszont már
nem. Mert mindaz, amit tanultam tőle, ma már nem jó.
Számára – nem számomra. És ez rossz. Számomra
is és számára is.
Tőle tanultam azt, hogy a történelmet hogyan csinálják; és hogy ki csinálja: nem a nagyok, ellenkezőleg, a kisebbek, az alázatosak. Az alázatosak és névtelenek, mindennapi tettükkel, szenvedésükkel és reménységükkel. A rádióban Iorga úr viszont másképp beszélt. Ő ma már csak két történelem alkotó tényezőt ismer: diktátorok és demokratikus tömegek.
Ez a helyzet teljes szimplifikálását jelenti. A kifejezések teljes hiányáig elmenő szimplifikálását. Akár a realitás hamis képéig elmenően.
Diktatúra. Miért beszél diktatúráról? A diktatúra nem történelmi forma. Csupán egy akcidencia. A diktátor, jó vagy rossz, egy hatalmas személyiség, akivel Isten megajándékoz vagy büntet. Mindenesetre, valahol ürességnek kell létre jönnie ahhoz, hogy a diktátor megjelenjen; egy hiánynak, egy apátiának, egy közönynek. Vagyis a kollektív élet egy abnormális, fogyatékos, csökkent állapotának. Talán ez volna a jellemzője az időnek, amiben élünk?
Demokratikus tömegek. Nagyon megkönnyítenénk a helyzetet, ha az aktuális demokrácia állapotának kritikájából indulnánk ki. Egy politikai forma nem önmagában véve jó vagy rossz. Ezt Iorga úrtól tudtam meg, amikor történelmet tanultam – és ez az egyik legnagyobb igazság, amit tőle hallottam. Egy politikai formának megvan a maga ideje, – így tehát meg is halhat. Ahogy ma meghal a demokrácia. Ahogy meghalt. Akkor, – minek beszélnénk róla?
Láthatják tehát: a volt professzorom leegyszerűsíti a jelenlegi helyzetet: egy akcidenciára, vagy egy elavult formára. És nem elégedett. Hogy is lehetne elégedett? A jelenlegi körülmények ismeretében mindannyian tudjuk, hogy a diktatúra lehetetlen és megpróbálni felújítani – veszélyes. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a tömegek közéletbeli részvétele sokkal intenzívebb, mint valaha. De ahogy tudjuk, hogy a demokratikus tömeg formula régen meghaladott – lásd a szétesett politikai pártokat, a per excellentiam demokrácia eszközeit –, úgy megérthetjük, hogy léteznie kell még egy történelem alkotó tényezőnek – amit Iorga úr figyelmen kívül hagy –: lennie kell egy embernek, aki nincs a tömegek ellen (diktatúra), és a tömegek sincsenek ellene (napjaink degenerált demokráciája); ugyanis: ezt az embert a tömegek találják meg. Ezt a formát nem mi, dialektikusok kreáljuk, hanem egyszerűen felfedjük történelmi tapasztalataink alapján: Hitler vagy Mussolini. Diktatórikus helyzetek ezek? Nem. Diktatórikus a szovjet forma – leginkább teoretikusan diktatórikus, minthogy az “öntudatos kisebbségre” épül. Nem diktatórikus azonban a nemzetiszocialista rendszer, amely a csatlakozó tömegekre támaszkodik, amilyen rendkívüli esetet eddig nem ismert a történelem. Nem diktatórikus; de nem is demokratikus.
Ember, akit a tömegek megtaláltak, – ez tehát az új politikai forma, amely ma a történelmet csinálja. Nyilvánvaló, hogy egy geometrikus ítélkezés nehezen ért egyet ilyen formákkal, melyekben misztikus összefüggések alakítják és bontják ki a történéseket. De mióta geometrikus az élet?
Ki ez az ember? – nem a jósok találgatják. A tömegek embere az, aki. Akit a tömegek, mint ilyet, felismertek. Felismerik. – Milyen módon? Hogy hisznek benne. Szavazatok? Persze szavazatok is. De nem a megszerzett szavazatok, hanem az adott szavazatok. Túl a szavazatokon azonban a hit aktusa – a hité, nem pedig a bizalomé – az, ami az embereket hozzá köti, és ami a történelmi pillanat intenzitásától függően, akár egy fanatikusan lelkes formát is ölthet.
…Volt professzorom, Iorga úr tagadja: a tömegek hallatlan intenzitással vesznek részt a közéletben. Én nem, mert azt is tőle tudom, hogy e részvételben áll egy nemzet kezdete.
Cuvântul
folyóirat, 1938 január 27-i szám
(Ford.: Tárkányi
Beatrix)