Lukács György, alias Georg Löwinger (1885-1971), életének két, rövid ideig tartó időszakában töltött be felelős pozíciót a kormányban. Első ízben 1919-ben, a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság idején nemcsak politikai biztos volt az ötödik Vörös Hadosztálynál, hanem közoktatásügyi népbiztos is. Majd 1956-ban, a Petőfi Kör és a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként oktatásügyi miniszter lett a Nagy Imre által vezetett kormányban.
Mégis, a magyar kulturális életre ható leghatározottabb és legfertőzőbb beavatkozása Löwinger-Lukácsnak 1945 és 1946 között történt, miután visszatért Magyarországra; tagja lett a Tudományos Akadémiának, és kinevezték a filozófia és esztétika professzorának a budapesti Egyetemen. Így lett Löwinger József bankár ivadéka „a lelkek igaz vezetője, egy viszonylag liberális szellemi diktátor, akinek szava törvény volt. (…) Élő példája volt a rezsim toleranciájának, amelyet a legcsiszoltabb elmék irányában tanúsított”[1]. Ezekkel a szavakkal jellemzi egy másik híres, Magyarországon született „tévelygő zsidó”[2] (előbb marxista, majd katolikus, és végül természetesen, liberális): Fischel Ferenc alias François Fejtő, aki Raymond Aron-nal létrehozta a Szabadságok Európája Intellektualisták Bizottságát. Fischel-Fejtő szabadságról alkotott koncepcióját Lukács munkásságával kapcsolatos írásaiból vezethetjük le, szerinte Lukács „a Kommunista Pártot a kulturális tevékenységek védelmezőjévé, egy központtá akarta tenni, amelyben megvalósíthatók a nagy reformok: az oktatás demokratizálása és modernizálása, a kulturális alapok szélesítése, a szellem emancipációja. Elérkezett a pluralizmus és a »dialógus« ideje.”[3]
Figyelmen kívül kell hagynunk egy ennyire megható védőbeszédet, ha arra gondolunk, hogy a pluralista Lukács A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke szerkesztésével megbízott komisszió hírhedt tanácsadója volt; „az eltévelyedett könyvek indexét” három füzetben, 160 oldalon többször is kiadta 1945 és 1946 között a miniszterelnökség sajtóosztálya. Akkoriban egy középirányzat-többségű koalíció volt kormányon, amelynek egy, a Kisgazda Párthoz csatlakozott egyházi ember volt az elnöke.
A katalógus – mely ugyanabból az inkvizítori mentalitásból származott, mint néhány évvel később Lukács rossz hírű könyve, Die Zerstörung der vernunft – elsősorban egy gyakorlati funkcióval rendelkezett: a lefoglalásra és megsemmisítésre ítélt írások vádeszköze volt a rendőri hatóság kezében; mindezt az esküszegő Miklós Béla tábornok 1945. április 28-án nyilvánosságra hozott 530-as rendelete alapján. A jegyzékben ábécé sorrendben, az elmúlt húsz évben nyomtatott könyvek, folyóiratok, füzetek, zenei kották, röplapok és propaganda nyomtatványok szerepelnek. A magyar nyelvű kiadások mellett, a két világháború között Magyarországon bizonyos olvasottságnak örvendő német, olasz, francia etc. nyelven megjelent kiadványok is vannak. Az indexre helyezett könyvek között szerepel természetesen Sion bölcseinek jegyzőkönyve is, a zsidókérdéssel kapcsolatos teljes anyag, Hitler, Mussolini, Goebbels, Rosenberg írásai és beszédei, és Szálasi Ferenc könyvei és beszédei, aki a Nyilaskeresztes Mozgalom vezére, s a háború utolsó szakaszában Magyarország Nemzetvezetője volt. Ugyanitt találjuk az ismert magyar írók közül Erdélyi Józsefet, a „népies” költőt, akit már Horthy idején is elítéltek; vagy Tormay Cécile-t, akit Gabriele D’Annunzio fordított olaszra. A nem magyar írók közül a következő neveket olvashatjuk: Bergyajev, Céline, Chesterton, Gide, Keyserling, Malynski, Maurras, Moeller van den Bruck, Ossendowski, Carl Schmitt, Werner Sombart, Othmar Spann, Julius Evola, Giovanni Gentile, Giovanni Papini.
Azon kevés román szerzők közül, akik bizonyos nyilvánosságnak örvendtek a két világháború között Magyarországon, csak egy szerepel a jegyzékben: Panait Istrati Auf falscher Bahn. 16 Monate in Russland című, Szovjetunióban tett utazása után francia nyelven írt három naplójának németül kiadott első kötete.
Lukács György a „kultúra alapjainak kibővítése” érdekében előírta a rossz hírű „B-lista” összeállítását, amelyben a hallgatásra és a társadalmi szempontból halálra ítélt értelmiség szerepelt. Halálának harminc éves évfordulója alkalmából említjük meg Hamvas Bélát (1897—1968), aki az említett száműzött-lista egyik áldozata volt. Weöres Sándor költő, akit Magyarország Rimbaud-jának is nevezhetnénk, mesterét látta benne; Szathmári Botond filozófus a platóni tradíció egyik örökösének nevezte. Hamvas Bélát, aki Magyarországon először tette ismertté René Guénon és Julius Evola nevét, tulajdonképpen az integrális tradíció mestereinek szellemi rokonaként tartják számon; főműve, a Scientia Sacra egy átfogó szintézis, amelyet a La Crise du Monde Moderne-hez, vagy a Rivolta contro il mondo moderno-hoz hasonlíthatnánk. Termékeny és sokoldalú íróként a második világháború után Hamvas Béla tevékenyen részt vett újra a kulturális életben, világirodalmi florilegiuma, az Anthologia Humana nemrég a harmadik kiadását érte meg. Majd „Az egyetemi nyomda kis füzetei” néven zsebkönyvsorozatot publikált, ahol a görög filozófusok írásai mellett mindaddig Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen szerzők is olvashatókká lettek, mint például Heidegger vagy Heisenberg. Lukács betiltotta ezt a sorozatot, a kinyomtatott példányokat bezúzták, az ólombetűket beolvasztották. Hasonlóan járt el egy, még ki sem nyomtatott Heidegger könyvvel kapcsolatban mondván, hogy Heidegger „a sötét, fasiszta egzisztencializmus vezéregyénisége”. Hamvas Béla – miután Lukács hazug módon „a magyar neomiszticizmus legzavarosabb képviselőjének” nevezte – elveszítette tisztviselői állását a fővárosi könyvtárban, és mindennapi betevőjét kénytelen volt bérmunkásként vidéken, majd raktárosként megszerezni az Erőműberuházó Vállalatnál. Mindez nem lehetett döntő fontosságú egy olyan ember számára, aki azt szokta mondani: „mindenhol létezik egy tengely”, és aki sokkal rosszabb híreket is így fogadott: „pont ezért létezik egy Ég ott is”.
Visszatérve Lukácsra, az üldözési hajlamának gyökerei, Aldebaran Zoltán szerint (Meister Eckhart, Lukács és a liberálisok. Pannon Front, 1997. december), egyfajta kifordított, parodisztikus szellemiséggel átitatott vallási (vallásalatti) devócióban rejlenek. Lukács egyik fiatalkori írásában találtam rá egy olyan mondatára, amely mintegy programszerű kijelentésként a majdani inkvizítor gyilkos aszkézisét jelzi: „A lélek megváltásához – írja Lukács – éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad Realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »Ne ölj« abszolút parancsát kell megszegni”.[4]
Origini, USA nr. 13-14/1998
Fordította: Fröhlich-Botond Zoltán
Jegyzetek
1 F. Fejtő, Ungheria 1945-1957, Torino 1957, pp. 122-123.
2 A milánói Il Giornale éppen a „Fejtő Ebreo errante” címmel közölt (1997. június 26.) egy hosszú interjút François Fejtővel, aki egyébként ennek az újságnak munkatársa.
3 F. Fejtő, op. cit., pp. 30-31.
4 Gy. Lukács, Levél Paul Ernst-nek, 1915. május 4; in: Gy. Lukács, Schriften zur Ideologie und Politik, Neuwied und Berlin 1967, pp. 10-11.