VIRÁG LÁSZLÓ

Plutarkhosz Párhuzamos életrajzaiban a Nagy Sándorról és Caius Iulius Caesarról szóló leírás egymás mellett szerepel. Kétségtelen, hogy e két személyiség történelmi vonatkozásaiban és tevékenységében, lényük szellemi rangjában fellelhetők bizonyos párhuzamok, hiszen a hódítás, egy birodalom megalapítása illetve kiszélesítése, a királyi karakter mindkettőjükben meghatározó erővel jelent meg. Caesar egy már létező, nagymértékben expandált birodalom belső széthúzó erőit fókuszálta és szüntette meg, s hódításai révén e nagymértékben expandált birodalom határait tolta kijjebb. Ez a tevékenység stabilizáció volt, amely még hosszú ideig biztosította a birodalom nagyságát és integritását, példaként állítva eme birodalom eszméjét egészen a modernkor kezdetéig. Alexandrosz hadvezetése, hódításai impozánsak voltak, rendkívül rövid idő alatt hatalmas birodalmat hozott létre, mégis halálával e birodalom történelmi léptékkel mérve meglehetősen gyorsan elemeire hullott. Igaz, e folyamat nem atomizáció volt, hiszen sem az Antigonida, sem a Ptolemaida, sem pedig a Szeleukida Birodalom nem volt éppenséggel kicsiny területű. E széthullásban azonban nem is annyira a területi „elaprózódás”, mint inkább a virilis harcosi erők aláhullása a legdöntőbb és legfontosabb. Arra a kérdésre keressük tehát a választ, hogy mi volt az oka az alexandroszi birodalom eme gyors megszűnésének, valamint, hogy mindezek összefüggésben álltak-e valahogyan Alexandrosz személyével.

Alexandrosz Caesarral való párhuzamba állítása azért is hasznos számunkra, mert ráirányítja a figyelmet egy olyan szellemi referenciamezőre, ami megadhatja a kulcsot a kérdés megválaszolásához. Ugyanis ha tisztában vagyunk azokkal a princípiumokkal, amelyek Rómát, mint Birodalmat megteremtették és stabilitásában megtartották, és felismerjük azokat nemcsak Rómának, hanem egyáltalán a Birodalomnak mint olyannak a princípiumaiként, akkor ezeket vizsgálódásunk alapjául tehetjük akkor is, ha más birodalmakra tekintünk. Így Alexandrosz esetében is az a feladatunk, hogy számba vegyük, milyen birodalomalkotó erők voltak jelen, és milyenek hiányoztak. Mert kétségtelen, hogy számos igen kiváló erőkomponens teljes intenzitásában birtokolt volt Alexandrosz hódításaiban, a megszilárdító erők azonban csak nagyon kevéssé.

Alexandrosz esetében a hódítás, a birodalom megalkotása és maga a birodalom léte is túlságosan az ő személyéhez kötődött. Lényének személy- és emberfeletti nagyságát elismerjük, azonban az őt körülvevő nemességben nem volt elegendő erő ahhoz, hogy egy ekkora birodalmat stabilizálni tudjon. Legitim birodalom létrejötte csak egy emberfeletti, királyi geniusból indulhat ki, hogy e genius a földi létezők számára egy fénylő és mindent bevilágítani akaró, világok erőit rendezni tudó és orientáló középpont lehessen és legyen. Ezen erőnek azonban olyan értelemben kell személytelennek lennie, hogy az őt reprezentáló király földi halála esetén mintegy felszívódjon ebbe a lényegiségbe – önnön személyfeletti lényegébe –, és ez a genius egy új királyi lényben nyilváníthassa meg magát az emberek világa felé. Magyarul a király személyének kell kötődnie geniusához, nem pedig a geniusnak a király személyéhez. (Meg kell jegyeznünk azonban azt, miszerint még az sem szükségszerű és kötelező érvényű, hogy ez az erő konkrét személyhez kapcsolódjék, egy patríciusi testület is képviselheti.) Alexandrosz királyi genius volt, azonban e genius túlságosan is kötődött a király személyéhez, és hordozója halálával ő is meghalt – legalábbis a világ számára. Látszólag paradox ez a kép, azonban a legáltalánosabb értelemben ez a „keveredés” okozza Alexandrosz lényének ambivalens megítélhetőségét.

Egy stabil birodalom fennmaradásához elengedhetetlen egy olyan férfias réteg is, amely a királyi genius erejét a világba szétsugározza és ott megtartja. Nyilvánvaló, hogy ez a réteg a harcos nemesség. Alexandroszhoz hasonlóan az ő makedón nemessége is ambivalenciákat hordozott, bár hozzátehetjük, hogy ez jórészt az uralkodónak volt köszönhető. A hódítások kezdetén e nemesség kvalitásai megközelítették azt, ami ebben a vonatkozásban ideálisnak nevezhető. Egy ég felé irányuló férfias rasszt alkotott, olyat, amely alapvetően különbözött a már elpuhult és elfajult görögöktől. Tisztaságában, lecsupaszítottságában azt az árja harciasságot képviselte, amely a dór és akháj törzsek nemességének sajátja volt, amikor Hellászt meghódították. A görög poliszok világa ugyanekkor már olyan sajátosságokat mutat, amelyeket szellemi szempontból nem lehet pozitívnak nevezni. Elnőiesedett világ ez, amely a külső formák felé irányulásával, demokráciájával és egyéb hajlamaival annak a prehellén égei szubsztanciának a principiális jellegzetességeit mutatja, melyet az árja indogermán törzsek meghódítottak. Olyan értelemben véve természetes folyamat ez, amely szerint, ha a hódító nem képes megőrizni azt a spirituális fensőbbséget, ami a hódítás legitim lendületét adta, akkor végül is elkerülhetetlenül legyőzötté válik, mégpedig a magára hagyott természet legyőzöttségének értelmében.

Alexandrosz idején mindezek a folyamatok mintegy „mesterségesen” felgyorsítva, nem egészen egy emberöltő lefolyása alatt végbementek. Az uralkodó ugyanis nemességét nem mint makedón nemességet akarta maga mellett és mögött tudni, hanem mint „korabeli” görögöt. Tudjuk, hogy ez nem ment konfliktusok nélkül, azonban nem maradhatott az uralkodó mellett az, aki ezen akaratának nem engedelmeskedett (esetleg az élők sorából is távozott). Elmondható tehát, hogy az uralkodó támaszát képező harcos nemesség kvalitásainak alászállítására irányuló törekvés voltaképpen magából Alexandroszból indult ki. És persze nemcsak elgörögösödésről van szó, hanem általában a meghódított területeken élő népek szokásainak, öltözködésének stb. átvételéről is, amelyben maga Alexandrosz járt elöl. Márpedig ez a fajta keveredés mindig vészjósló: ha a hódító nem akar, vagy nem tud szeparálódni a meghódítottól, a fentebb említettek értelmében ez a meghódított elv győzelméhez vezet. Ebben a jelenségben is egy olyan tendenciát vehetünk észre, amely aláássa egy birodalom stabilizálásának lehetőségét; ez a tendencia a határok iránti eredeti árja érzék elhomályosulását mutatja.

A határok iránti érzék elhomályosulásával függnek össze Alexandrosz birodalomépítéssel kapcsolatos koncepciói is. A birodalom ugyanis a maga tiszta és ideális formájában önálló és a maguk életét élő részeket egyesít egy magasabb elv égisze alatt, vertikális és horizontális tagoltságban. Tehát nem attól lesz egységes és univerzális, hogy az egyazon horizontális szinten lévő egységeket homogenizálja, hanem attól, hogy a differenciált részeket ugyanabba az irányba orientálja. Alexandrosz kifejezetten homogenizálni kívánt, hiszen nem tartotta helytelennek, hogy a „perzsa a makedónt, makedón a perzsát utánozza” (amit jelen esetben nem szó szerint értünk). Mindez távoli analógiát mutat azzal a jelenséggel, amely napjainkban tapasztalható: az egyes tradíciók vallási aspektusainak külsőségei a világon bárhol utánoztatnak anélkül, hogy az utánzók a tradíció lényegét értenék. Hangsúlyozzuk azonban a puszta analógiát, valamint azt, hogy ezek az analóg folyamatok a hellenizmusban a mainál mérföldekkel magasabb szinten mentek végbe. Mint következményt, meg kell említenünk, hogy a hellenizmus kibontakozásával a polisz megszűnt egyszerre spirituális centrum és lakóhely lenni. Mi sem mutatja világosabban az eredeti makedón férfias attitűdnek a meghódított szubsztanciában való elmerülését, mint az, hogy a hellenizmusban a közgörög nyelv és ezzel együtt az elnőiesedett görög kultúra hódított tért. Egy olyan individualizmus terjedt el, amely aztán szabadon és minden magasabb fékező és kristályosító erő nélkül keverte az egyes tradíciók legkülsőségesebb formáit.

Ha a Római Birodalom kialakulását vesszük fontolóra, további olyan tényezőket is megfigyelhetünk, amelyek egy szellemileg legitim birodalom hódításainak stabilizálásában nagy szerepet játszanak. Először is Róma szellemi és területi expanziója nem volt robbanásszerű. Azt is mondhatnánk, hogy Róma nem „erőltette” a dolgot, hanem az ilyen irányú akciói voltaképpen „maguktól értetődőek” voltak és mindig a megfelelő pillanatban következtek be. Róma attitűdje emlékeztet a wei-wu-wei taoista teóriájára, amely szerint egy megfelelő belső spirituális irányultságnak és akciónak a külső világban a természeti törvényekhez hasonlítható kényszerítő erővel jelenik meg a következménye. Létezett tehát az a geniális háttér, amelynek természetfeletti aspektusát a patríciusok, természet felé irányuló aspektusát pedig a római lovagság reprezentálta. Ez volt az, ami a Birodalom nagyságát és állandóságát garantálta, nem pedig a direkt hódító szándék. Másrészt pedig a virilis és harcos római lényegiség nem merült el a meghódított népek szubsztrátumában.

Ezzel szemben Alexandrosz sokkal inkább az akció földi aspektusaira koncentrált. Kevésbé vette figyelembe a rendelkezésére álló erőket, ezért volt az, hogy India kapujában harcosai gyakorlatilag fellázadtak ellene, és nem voltak hajlandók követni a keleti óceánig való előretörést célzó szándékaiban. Nem azt akarjuk mondani, hogy Alexandroszból hiányzott a geniális háttér és csak a földi expanziót akarta, hanem azt, hogy Rómával összehasonlítva sokkal inkább létrehozni akart, a megtartáshoz – bár egyáltalán nem állíthatjuk, hogy nem akarta – sokkal kevesebb érzéke volt. És itt emlékeztetnünk kell arra, ami a határok érzékével kapcsolatosan fentebb leíratott.