A modern nyugati civilizáció az emberi történelemben úgy jelenik meg, mint valódi anomália: a többé-kevésbé teljesen ismert valamennyi civilizáció között ez az egyedüli, amely tisztán materiális értelemben bontakozott ki, és ezt a hatalmas kibontakozást – amelynek kezdetei egybeesnek azzal, amit reneszánsznak illett hívni – egy vele kapcsolatban álló és szükségképpen elkerülhetetlen intellektuális hanyatlás követte. E hanyatlás egészen addig a pontig jutott, hogy a nyugatiak ma nem tudják többé, hogy mi lehet a tiszta intellektualitás, nem is feltételezik, hogy bármi ilyesmi létezhet: ennélfogva nemcsak a keleti civilizációkat, hanem még az európai középkort is alábecsülik, amelynek szellemisége kevésbé ismeretlen számukra. Hogy is lehetne megértetni a teljesen spekulatív megismerésre irányuló érdeket azokkal a személyekkel, akik számára az intelligencia nem más, mint egy eszköz, hogy az anyagon munkáljon és praktikus célokra használják, akik számára a tudomány – abban a leszűkített értelmében, amelynek
megfelelően értelmezik – főként olyan mértékben értékeltetik, amennyire ipari alkalmazásokat tud kielégíteni? Mindebben egyáltalán nincs túlzás: nem kell mást tenni, mint körülnézni, hogy észrevegyük, pontosan ez kortársaink túlnyomó többségének mentalitása; a filozófia példája pedig, Bacontól és
Descartes-tól kiindulva, nem tehet mást, mint azt, hogy megerősíti ezeket a megállapításokat. Csak emlékeztetünk rá, hogy Descartes az észre korlátozta az intelligenciát; arra, hogy amiről azt hitte, metafizikának nevezheti, annak kizárólag azt a funkciót adta, hogy a fizika alapjául szolgáljon,
és e fizika maga, szerinte lényegében arra hivatott, hogy az alkalmazott tudományok – a mechanika, az orvostudomány és az erkölcs – kiépítését előkészítse, a tudás végső kifejeződéseit, ahogy ezeket ő felfogta. Nos, az ekképpen megszilárdult tendenciák nem olyanok-e, mint amelyek már az első pillanatban
jellemzik a modern világ teljes kibontakozását?
Nyugati deviációk
Tagadni vagy nem venni tudomásul semmilyen tiszta és racionalitást meghaladó megismerést, ez nyitotta meg azt az utat, aminek logikusan kellett elvezetnie egyrészről a pozitivizmushoz és az agnoszticizmushoz, az intelligencia és tárgya legszűkebb kereteinek megfelelően; másrészről minden olyan szentimentalista és voluntarista elmélethez, amelyek a szubracionalitásban törekszenek keresni mindazt, amit az ész nem adhat meg nekik. Azok, akik manapság a racionalizmus ellenében akarnak hatást kifejteni, valójában elfogadják a racionalizmus előfeltételét, vagyis az intelligenciának teljes mértékben a puszta ésszel történő azonosítását, és azt hiszik, ez egyedüli lényegében gyakorlati képesség, amely képtelen kilépni az anyag területéről. Bergson így fogalmaz: „Az intelligencia – akként felfogva, ami úgy tűnik eredeti működése – az a képesség, ami mesterséges tárgyakat hoz létre, és főként olyan eszközöket, amelyek egyes eszközöket képesek létrehozni (sic) és belőle meghatározatlan alkalmazást variálni”. Továbbá, „amikor is az intelligencia nem munkál többé a durva anyagon, akkor ilyetén műveletből származó szokásokat követ: formákat alkalmaz, amelyek az inorganikus anyag formái. Ezt egy ilyen természetű munka miatt teszi, és csak ez elégíti ki teljesen. Ez fejezi ki, mondván, csak ilyen módon éri el a megkülönböztetést és a világosságot”. Ez utóbbi jelekből könnyen felismerhető, hogy itt egyáltalán nincs szó intelligenciáról, hanem az intelligencia karteziánus koncepciójáról, ami nagyon is különböző. És az „új filozófia” egy másikkal helyettesíti az ész babonáját, még durvább aspektusoknak megfelelően: az élet babonájával.
A racionalizmus, képtelen lévén felemelkedni az abszolút igazságig, legalább nem törölte el a relatív igazságot. A kortárs intuicionizmus ezt az igazságot egészen addig leszállította, hogy semmi többet nem csinált belőle, mint az érzékelhető valóság kifejeződését, mindannak megfelelően, amivel az rendelkezik, tartalmatlanul és szüntelenül változóként. Végül a pragmatizmus azzal zár, hogy magát az igazság eszméjét teljesen csökkenti, a hasznosság eszméjével azonosítva, ami puszta és egyszerű megszüntetésével egyenértékű. Még ha kissé le is egyszerűsítettük a dolgokat, azért nem torzítottuk el azokat, és bár lehettek átmeneti szakaszok is, az alapvető tendenciák pontosan a fent említettek. A pragmatikusok, egészen az alapokig elmenve, a modern nyugati gondolkozás legjellemzőbb képviselőiként jelentkeznek. Kétségtelen, hogy nem egy csapásra jutott el eddig a szélsőségig, és sok európai tiltakozni is fog, azt mondván, hogy nincs ezen a ponton. E helyütt azonban főként az amerikaikra gondolunk, akik saját civilizációjuk egy „előrehaladottabb” szakaszában vannak, ha lehet úgy mondani, mentálisan, miként a mai Amerika valójában földrajzilag is a „Távol-Nyugat”. És Európa kétségtelenül követi őt, ha nem történik semmi az ellen, hogy a dolgok jelenlegi állapotában rejlő következmények kibomoljanak.
A „par excellence civilizáció”
De ami talán a legkülönösebb, az azon igény, hogy ebből az abnormális civilizációból minden civilizáció prototípusát tegyék meg, arra mint a „par excellence civilizációra” tekintsenek, sőt, mint az egyedüli olyanra, amely kiérdemli ezt a nevet. És egy ilyetén illúziónak mintegy a beteljesítéseként, ráadásul a „fejlődésben” is hinni, azt sem kevésbé abszolút módon felfogva, természetszerűleg egy olyan, lényegében materiális kibontakozással azonosítva, amely a modern Nyugat egész aktivitását felszívja. Érdekes megállapítani, hogy amint bizonyos eszméknek sikerül gyorsan elterjedniük és népszerűségre szert tenniük, ezek kis híján a környezet és a korszak általános tendenciáinak megfelelőek lesznek. Ez a helyzet a „civilizáció” és a „fejlődés” eszméivel, amelyeket sokan szívesen hisznek egyetemesnek és szükségszerűnek, miközben valójában nem mások, mint a legújabb kitalációk, olyannyira, hogy az emberiségnek legalább a háromnegyede nem is tud róluk, vagy semmilyen tudomást nem akar venni róluk. Jacques Bainville megfigyelte, hogy „amíg a civilizálni ige már a XVIII. század legjobb szerzőinél is fellelhető abban az értelemben, amit mi annak adunk, addig a civilizáció főnévvel nem találkozni másutt, mint a francia forradalmat közvetlenül megelőző időszak közgazdászainál. Így a civilizáció szó nem létezik régebben, mint másfél évszázada. Az antikvitás maga nem rendelkezik olyan kifejezéssel, ami jelölhetné azt, amit mi ez alatt értünk, tehát ha egy latin dolgozatban ezt adnánk fordítanivalónak, a fiatal tanuló ugyancsak zavarban találná magát… A szavak élete nem független az eszmék életétől. A civilizáció szó, amelyről őseink nagyon helyesen lemondtak, az új eszmék befolyására terjedt el a XIX. században. A tudományos felfedezések, az ipar, a kereskedelem, a prosperitás és a jólét kibontakozása egy sajátos lelkesültséget, sőt profetizmust teremtettek. A végtelen fejlődés gondolata, ami a XVIII. század második felében tűnt fel, közreműködött abban, hogy meggyőzzön egyes embereket arról, hogy egy új korszakba léptek, az abszolút civilizáció korszakába… A »civilizáció« tehát annak a kibontakozásnak és fejlettségnek a szintjével egyenértékű, amelyet az európai nemzetek értek el a XIX. században. E kifejezés, amit éppen annyira ért mindenki, mint amennyire senki sem definiált, egyszerre öleli fel az anyagi és a morális fejlődést, egyik a másikból kiindulva, egyik a másikkal egyesülve, szétválaszthatatlanul. Végül a civilizáció maga Európa, amely címet az európai világ ítélte oda önmagának.” Magunk is pontosan így vélekedünk. Noha kissé hosszan, azért kívántuk idézni mindezt, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk egyedül ilyen eszmékkel.
A „civilizáció” és a „fejlődés” ezen eszméi, amelyek szorosan összefüggenek, így nem kelteződnek máshonnét, mint a XVIII. század második felétől, vagyis attól a korszaktól, amely többek között a materializmust is megszületni látta; és ezeket főként a XIX. század elejének álmodozó szocialistái terjesztették és népszerűsítették. Egyet kell érteni azzal, hogy az eszmék története olykor lehetővé teszi, hogy meglehetősen meglepő megállapításokat tegyünk, s bizonyos képzeteket a helyes értékükre vezessünk vissza. Ez főként akkor válna lehetővé, amikor úgy valósulna meg és úgy tanulmányozhatnánk, amilyen az valójában, vagyis ha – miként az általános történetírás esetében történik – nem torzítanák el a tendenciózus magyarázatok, és ha a tanulmányozás nem korlátozódna a puszta tanulás munkájára, a részletkérdések jelentéktelen kutatására. A történelem veszélyes lehet bizonyos politikai érdekekre, olyannyira, hogy jogos megkérdezni azt, nem ez az oka-e annak, hogy egyes metódusokat minden más kizárásával hivatalosan erőltetnek e területen: tudatosan vagy nem, de a priori félretesznek mindent, ami megengedné, hogy sok dologban tisztán lássanak, és így alakul ki a „közvélemény”…De térjünk vissza a két szóban forgó eszméhez, és pontosítsuk, hogy miután az oly közeli eredetüket megadtuk, minket csupán az az abszolút és szerintünk illuzórius jelentés érdekel, amit manapság ezeknek általánosságban adnak. Ami a relatív értelmüket illeti, amelyekre ugyanezen kifejezések alkalmasak, ez más dolog, és mivel egy ilyen jelentés nagyon is jogos, ez esetben nem lehet mást mondani, mint azt, hogy adott pillanatban megszületett eszmékről van szó. Ily módon mi magunk is szívesen mondanánk, hogy sokféle és különböző „civilizáció” létezik. Nagyon nehéz lenne pontosan meghatározni azon különböző rendű alkotóelemek öszszetett együttesét, amit egy civilizációnak hívnak, mindazonáltal mindenki jól tudja, hogy mit kell érteni ezalatt. Miként vannak „civilizációk” és ezek közül bármelyik hasonlóan kibontakozásban lehet, vagy pedig e kibontakozás bizonyos periódusában többé-kevésbé korlátozott lehet, úgy vannak „fejlődések” is, nem az egész vonatkozásában, hanem valamely meghatározott területen. Végül is az, hogy egy civilizáció, egy bizonyos értelemben, egy bizonyos irányban kibontakozik, nem más, mint egy kifejezésmód. Ahogy azonban léteznek fejlődések, úgy vannak visszaesések is, és olykor e két tendencia különböző területeken egyidejűleg megy végbe. Ily módon – és ehhez ragaszkodunk – mindez nagy mértékben relatív. Mihelyt azonban ugyanezeket a szavakat egy abszolút értelemben akarjuk használni, ezek többé nem feleltethetők meg semmilyen valóságnak, és pontosan ekkor, ezek olyan új eszméket képviselnek, amelyek éppen másfél évszázada vannak forgalomban itt, és csak Nyugaton.
Bizonyos, hogy a nagybetűvel írt „Fejlődés” és „Civilizáció” kitűnő hatást érhet el egyes, éppoly üres, mint amilyen nagyhangú mondatokban, amelyek arra valók, hogy hatással legyenek a tömegre, s emiatt a szó kevésbé szolgál arra, hogy egy gondolatot fejezzen ki, mint arra, hogy a gondolat hiányát helyettesítse. Ennélfogva ez a legfontosabb szerepek egyikével rendelkezik azon kifejezések fegyvertárában, amelyek a kortárs demokráciák „vezetői” számára szolgálnak arra, hogy a kollektív szuggesszió egyedülálló művét beteljesítsék, mely nélkül a sajátosan modern mentalitás nem tudott volna túl sokáig fennmaradni. E vonatkozásban nyilvánvaló, hogy nem hiszszük azt, nem fejeződik ki eléggé az az analógia, amit főként a szónok működése mutat a hipnotizőrrel (és az idomítóé ugyanilyen természetű): olyan dolog ez, amit futólag jeleztünk, mint pszichológusok figyelmére érdemes tanulmányozási tárgyat. Kétségtelen, hogy a szavak hatalma többé-kevésbé már működött más, a mostanitól eltérő időkben is. Amire azonban még nem volt példa, az egy óriási kollektív hallucináció, amelynek révén az emberiség egy része eljutott oda, hogy a legüresebb agyrémeket kétségbevonhatatlan valóságoknak tekintse. És a modern lelkület összes ilyen bálványa közül talán a most említettek a legártalmasabbak.
Ezért a következő cikk feladata lesz kifejteni minden további aspektusában azt, amit pontosan a fejlődés babonájának hívhatunk, és ami egyikét alkotja azon alapvető tényezőknek, amelyek szemben állnak a civilizáció minden normális, vagyis tradicionális formájának a megértésével, ezek között magukkal az igazi Keleten fellelhető civilizációkkal is.
Il Regime Fascista, 1934. ápr. 18.
Ford.: Németh Norbert